preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload

Központi Vásárcsarnok

A szavazás jelenlegi állása:

Eredmény:
2 szavazat

Az Ön véleménye:

Nagycsarnok, Fővásárcsarnok

Beküldött képek:

  • A Központi Vásárcsarnok kívülről 1900 körül
  • A Nagyvásárcsarnok ma belülről – napi 30000 látogatóval
Utolsó módosítás:2013-10-09 19:23:48

Leírás [szerkeszt]

Budapest élelmiszer-ellátását nagyon sokáig szabad téri piacok biztosították, amelyek igen gyatra higiéniai, kényelmi és biztonsági feltételekkel bírtak. A főváros lakosságának gyarapodása, a fellendülő gazdasági helyzet, a növekvő igények már az 1860-as években állandó, fedett vásárcsarnokok felépítésére vonatkozó elképzelésekre indították a városvezetést, ebből azonban csak 1891-ben – nyugat-európai tanulmányutak nyomán – született hét csarnok felállítására döntés. A legfontosabb ezek közül a Fővám téren állítandó Központi Vásárcsarnok volt, és talán nem meglepő, hogy a Ferencvárosban, nagy gőzmalmaival és vágóhídjaival a XIX. századi Budapest – és sok tekintetben Magyarország – élelmiszeripari központjában nyitották meg.

A Központi Vásárcsarnok tervezésére 1892-ben kiírt nemzetközi pályázatot Pecz Samu műegyetemi tanár nyerte el, akinek azonban első változatának költségeit 25%-kal mintegy másfél millió koronára kellett csökkentenie (nem valósult meg például a fővásárcsarnok végébe tervezett negyven szobás szálloda sem). Az 1894-ben kezdődő munkálatokat nem sikerült a tervezett Milleniumra befejezni, ugyanis az átadó előtt néhány nappal tűz ütött ki a vásárcsarnokban, amit így csak 1897-re lehetett felavatni – I. Ferenc József magas jelenlétében.

A piaccsarnok megnyitása után egy ideig még a mellette húzódó rakparton üzemelt a szabadtéri piac, de már csak ezen a helyen és csupán nyáron-ősszel árusíthattak itt. A Központi Vásárcsarnok életét a bérleti díjaktól az áruféleségekig komoly szabályzat regulázta, főleg a higiéniára fordítottak nagy figyelmet (pl. húst kizárólag csomagolva, egészségügyi bizonylattal ellátva lehetett árulni). A megfelelő viselkedés is előírás volt (az árusok nem kiabálhattak például rá a vásárlókra), nem csoda, hogy ezek eleinte a kofák nemtetszését váltották ki. A nyitva tartás nyáron 5–12 és 16–17 óra között volt, az árut pedig vagy a (Fővámpalotához hasonló módon) az épület alá futó három dunai csatorna valamelyikén, vagy a Sóház utcától bejövő vasúti vágányokon hozták a piacra. A Központi Vásárcsarnok nemzetközi ügyletek kiindulópontja is volt egészen Bécsig, Párizsig, a kezdeti nagybani árusítást azonban a kiskereskedelmi igény nagysága miatt száműzni kellett. A vevők jobb közlekedése érdekében a előbb "társasgépkocsi-járat" vezetett a Városligetig, majd a XX. század elején már villamos járt, amelyhez teherkocsit is csatoltak.

A Központi Vásárcsarnok első igazgatója 25 évig a korábban a Közvágóhidat vezető Ziegler Nándor volt, az intézmény egészen a '30-as évekig Budapest központi piaccsarnokaként szolgált. A II. világháborúban komoly sérüléseket szenvedett, és bár az '50-es években helyreállították, a rendszerváltás után újra be kellett zárni, és csak az 1994-es restaurálás után válhatott a fővárosiak és turisták kedvelt célpontjává: napi harmincezres látogatószámával a Fővásárcsarnok a főváros leglátogatottabb intézménye.

Szerkeszt

Nincsenek hozzászólások!