preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload

Egyéb

Ferencvárosi csokoládégyár

Budapest IX. kerület

Eredmény:
Inkább ipartörténeti, mint esztétikai jelentőségű az együttes A gyermekek álmai netovábbjaként számon tartott, a Tóth Kálmán–Nádasdy–Vágóhíd–Vaskapu utcák határolta tömbön álló édességgyárat több más budapesti nagyvállalathoz – például a nem messze lévő Gscwindt-gyárhoz –   hasonlóan szintén egy német vállalkozó, a nagyüzemi cukorka- és csokoládégyártás hazai úttörője, az 1868-ban ide érkezett Stühmer Frigyes alapította, méghozzá az akkor vezető német, svájci és cseh konkurenciához mérhető szinten. Ő kezdte el Magyarországon a szaloncukrot gyártani, és egy Szentkirályi utcában lévő apró cég felvásárlása után létrehozott nagyüzemi kapacitásnak volt köszönhető, hogy az addig luxusterméknek minősülő édesség szélesebb rétegekhez is eljuthatott – méghozzá egészségesebben, hiszen Stühmer Frigyes kivonta a színezéshez addig használt mérgező anyagokat. Meggyőződése volt az az egyébként a századfordulón korántsem általános nézet, hogy a jó minőség mellett vonzó csomagolásra is szükség van, ennek megfelelően kora jeles képzőművészeit foglalkoztatta erre a célra. Stühmer Frigyes kiskereskedőket kiszorítva a forgalomból saját terjersztőhálózatot hozott létre előbb idehaza, később már Európa nagyobb városaiban is; központi boltja a Váci utcába állt. A Stühmer cég legismertebb terméke – Jeges Ernő grafikus tervezte csomagolásával együtt – a módosult formában mindmáig létező Tibi csoki.

Az alapító halála után az üzlet annyira felfutott, hogy a Szentkirályi utcai gyár már többszöri bővítések után sem győzte kapacitással, így itt a Ferencvárosban emeltek 1939–42 között egy hatalmas üzemet zöld mezős beruházás formájában az Olgyay építész testvérek tervei alapján. Az akkoriban világszenzációt jelentő gyárépület ma is rendeltetésszerűen működik. A háború idején természetesen szünetelni kényszerült, de 1945. március elején – köszönhetően annak, hogy szerencsére nem érte bombakár – rögtön elkezdték a cukrásztermékek gyártását, még ha eleinte csupán melaszból is. Az 1947-es államosítás után a Stühmer-család Kanadába menekült, üzemük előbb Budapest Csokoládégyár, aztán a Budapesti Édesipari Vállalat 5. sz. üzemegysége lett. A rendszerváltás után a Stühmer-leszármazottak nem tudták visszavásárolni az egyébként tőlük elrekvirált vállalkozást, így (a Szerencsi Csokoládégyárral együtt) a Stollwerck-csoporté lett, amely a konkurencia kiiktatása céljából vásárolta csupán meg, így merő véletlen, hogy a gyár végül is megmaradt. Ma Bonbonetti Kft. név alatt fut az egykori magyar menedzsment kezében.

A csokoládégyár mindmáig eredeti funkciójában működik, de minden jel szerint kapacitáscsökkenéssel (az egykori 900-1000 fő helyett már nem egészen 300 dolgozóval), és az épületre érvényes bontási engedély is van már, így további jövője erősen bizonytalan.

Elevátor ház

Budapest IX. kerület

Eredmény:
Elevátor és gabonasiló egykor a Duna partján A Ferencváros dunaparti részének sokáig meghatározó épülete volt az Elevátor ház (ez egyébként egy műszaki köznév, szemcsés-darabos anyagok felfelé szállítására szolgáló eszköz, felvonó).

A parti közraktáraktól közvetlenül délre emelkedett, nagyon sok korabeli dunai ábrázoláson látható építményt 1883-ra építették meg a bécsi Ulrich Keresztély építész tervei alapján. Funkciója – kapcsolódva a Ferencvárosi malmokéhoz – gabonatárolás volt, a szemes terményt pedig gépekkel, a kor legmondernebb technikájával pakolták ki-be. A víz felé nyúló darukkal uszályokról is tudtak rakodni (óránként 65 ezer tonnát), az Elevátor ház alatti négy sínpáron pedig a 290 db tizenöt méter magas (összesen 38 ezer köbméteres) silóból vonatokba ömleszthették a gabonát.

A II. világháború idején könnyebb találatokat  szenvedett, tehát nem emiatt döntöttek a '60-as évek során a lebontásáról: funkcióját vesztette és Duna-part rendezésének is útjában állt. Az Elevátor ház helyén ma a Nehru part gondozatlan bokrai találhatóak a Petőfi-hídtől északra.

Déli összekötő vasúti híd

Budapest IX. kerület

Eredmény:
A régi híd mellett az új Ferencváros és Lágymányos között a dunai átkelést sokáig csupán kompok biztosították, ami azonban a XIX. század nagy fellendülése miatt egyre kevésbé volt elegendő. Végül 1873-ban kezdődött meg egy új híd felépítése, amit egy francia céggel végeztettek el (a tervező személyét nem ismerjük). A déli vasúti híd megjelenésére nem fordítottak különösebb figyelmet, tekintve, hogy akkor még lakatlan területen haladt át. 1877-ben adták át a forgalomnak, azonban a struktúra elégtelennek bizonyult a forgalomra, így 1897–99 között megerősítették.

Ennek ellenére a nagy igénybevétel és az időjárás rövidesen annyira elhasználta, hogy a további javítások helyett egy teljesen új vasúti híd építése mellett döntöttek – azonban, hogy a munkálatok idején se álljon a forgalom, addig a régi déli hidat is meghagyták.

Az új déli vasúti híd terveit 1910–13 között Köbler Ernő készítette a MÁV megbízásából, aki a régi pillérekre emelte az új hídszerkezetet is, majd a régit később lebontotta. Az új vasúti összekötő híd 1944. december 31-ig állt, amikor a visszavonuló németek felrobbantották. Ennek az építménynek a struktúrája egészen más volt, mint az első hídnak: ívelt vasszerkezetei messziről jellegzetes, egyedi alkotássá tették.

Petőfi-híd

Budapest IX. kerület

Eredmény:
A jövendő Petőfi-híd még mint Horthy Miklós-híd A XX. század elején szükséges volt már a Fővárosnak erre pontjára, Ferencváros és Lágymányos közé egy hidat emelni, de az óbudai híd elsőbbsége miatt csak 1930-ban tértek rá konkrétabban a projektre. A meghirdetett pályázatra 17 mű érkezett be, ám végül a pályázaton kívüli Álgyay Pál elképzelései szerint épült meg az eredeti nevén Horthy Miklós-híd 1933–37 között. Érdekesség, hogy alapozásai munkálatairól egy búvárharangban a Duna fenekére bocsátott tudósító tudósított élő rádióadásban. 1937. szeptember 12-én adta át a forgalomnak a névadó kormányzó.

Az egyenetlen terepviszonyok miatt a pesti oldalon egy hosszú rámpa vezetett fel a hídra a Mester utcától, és akkoriban még alatta fordult vissza a körúti villamospálya. A névadó Horthy Miklósra tekintettel egy mutatós tengerészeti emlékmű is helyett kapott a híd budai oldalán: a Navara cirkáló stilizált hajóorrán bronz szoborcsoport állt, mögöttük a fiumei világítótorony másolatával. Talapzatában működött a magyar haditengerészeti múzeum haditechnikai emlékekkel. Ahogy a híd maga, úgy ez a kiállítóhely is megsemmisült a háborúban, az új rendszerben már Petőfi-hídként épült újjá.

Kálvin téri omnibusz és lóvasút

Budapest IX. kerület

Eredmény:
Balról épp bekocog a Kálvin térre a lóvasút A főváros első igazi tömegközlekedési eszközei az 1832 nyarán indult omnibuszok, ló vontatta társaskocsik voltak (a latin elnevezés jelentése is utal a funkcióra: "mindenkinek"). Eleinte önállóan, függetlenül jártak, az 1880-as évek során szervezék őket hálózatba.

A Kálvin tér az omnibusz-hálózat fontos csomópontja volt: a Két Pisztoly fogadó elől indultak járatok a Nyugati Pályaudvar, azOrczy tér, a Városliget, Kőbánya, Kispest és a Császár fürdő irányába is. A növekvő forgalom és a hatékonyabb, fix pályás lóvasut miatt azonban 1871-ben az Üllői úti omnibuszjáratokat leállították.

A tömegközlekedésnek ez az új formája, amikor a kocsikat vasúti sínekre fektetve húzták a lovak, 1866. augusztus 1-én indult meg – Európában nyolcadikként – a Kálvin térről a Kiskörúton és a Váci úton át Újpestig, később kibővült a hálózat a Rákóczi út, Dél-Buda, a józsefvárosi Pályaudvar és a Soroksári úton egészen a Közvágóhíd irányába is.

Voltak egykocsis és kétkocsis szerelvények (utóbbiak teherszállításra is alkalmasak), a személyszállítás három osztályon folyt (a harmadosztály a nyitott tetőn kapott helyet). A járatok 5–6 és 21–22 óra között közlekedtek negyedóránként, a jegyek ára a távolság függvényében változott (amit a mai BKV is alkalmazhatna egyébként).

A budapesti lóvasutat az 1890-es években villamostították, és ekkor történt meg a nyomtáv szabványosítása is 1435 mm-re: ezzel tulajdonképpen létrejött a villamosjárat, ami azonban egy ideig még a lóvasúttal párhuzamos vasútpályán járt.

1848-as honvéd menház

Budapest IX. kerület

Eredmény:
1848-as veterán honvédek az egykori honvéd menház előtt A mai Soroksári út 114. alatt állt egykor az 1848–49-es szabadságharcosok öregkori menhelye.

Az 1867-es kiegyezés tette lehetővé az egykori "lázadók" státuszának állami rendezését, és rögtön számos gyűjtés is indult az egykori veteránokat segítendő: 1848-as emlékművek emelésén túl az elesett hősök családjainak segítése és a túlélők segélyezésére is alapok létesültek, amelyek munkáját az 1868-ban alakult Országos Központi Honvéd Választmány hangolta össze több mint 90 tagszervezettel. Hamar határoztak arról, hogy otthont építenek az elaggott egykori '48-as honvédek számára.

A Kauser Lipót és Frey Lajos tervei szerint épült honvédmenhelyre 1872-be költözött be az első veterán '48-as, és a száz főre méretezett otthont a század végén aztán a sok jelentkező miatt 150 fősre bővítették.

A menhely életét – hasonlóan a szintén veteránotthonként működő belvárosi egykori Invalidus házéval – katonás rend szabályozta. Első parancsnoka Vidats János (szintén egykori szabadságharcos) volt, a lakókra orvos és gondozók felügyeltek; régi fotók tanúsága szerint egyenruhában jártak-keltek.

A '48-as menhely az 1920-as évek közepéig működött öreg katonák otthonaként, a II. világháborúban megrongálódott, utána lebontották.

Mária Valéria szükség-lakótelep

Budapest IX. kerület

Eredmény:
Az egykori Mária Valéria szükség-lakótelep nyomorúságos kunyhói Budapesten a két vilégháború között több szükség-lakótelep működött (ilyen volt a szintén ferencvárosi Kiserdő nyomortelep), de a leghírhedtebb a Mária Valéria-telep volt. A Határ út, Üllői út, Ecseri út és Gyáli út határolta területen először az I. világháború alatt hoztak létre barakk-kórházat, tekintve, hogy a rendes kórházak nem tudták befogadni a számos ellátásra szorulót. 1918-ban a Ferenc József lányáról, Mária Valériáról elnevezett barakk-kórházat hadifogoly-kórházzá minősítették, a háború után pedig a trianoni területekről ide özönlő menekültek ideiglenes szállásolására használták (17 más szükség-lakótelep mellett).

Idővel a Mária Valéria-telep annyira megnövekedett, hogy maga is további három részre oszlott különféle építményekkel. Miután a trianoni menekülteket átköltöztették az újonnan emelt Wekerle-telepre, a felszabadult helyet lakbérhátralék miatt kiköltöztetett munkáscsaládoknak juttatták.

A Mária Valéria-telep jellemző épülete vizes falú, kátránnyal fedett, huzatos barakk volt közös vécével-zuhanyzóval. Eredendően 22 családnak alakítottak ki szoba-konyhás lakrészeket, később azonban a további beköltözők miatt ezeket tovább tagolták egy-egy helyiségre.

A Budapest szégyenének tekintett nyomortelepen mintegy 800 család tanyázott, alkalmi munkákból, koldulásból, guberálásból tengődve; gyermekeik a környéken csavarogtak. Az egyre lehetetlenebb köztisztasági, közbiztonsági és közegészségügyi helyzet még a II. világháború után sem javult, csak 1957-ben kezdték lebontani a nyomortanyát, és helyére felállították a József Attila-lakótelep ma is látható házait.

Zwack-gyár

Budapest IX. kerület

Eredmény:
A Zwack Unicum szülőhelye A nemzetközileg egyik leghíresebb magyar márka alapítója, Zwack József 1840-ben érkezett Magyarországra Morvaországból, és először a Két Szerecsen udvarban látott hozzá híres párlata főzéséhez. A likőr annyira keresetté vált, hogy hamarosan saját gyár építésébe fogott, mégpedig itt, a Ferencvárosban, a főváros élelmiszeripari központjában: először az Üllői úton, majd 1892-ben még tovább állt mostani helyére, a Soroksári út – Haller utca sarokra, az egykori mészégető-telekre költözött (érdekesség, hogy a kerületben ez idő tájt már üzemelt egy hasonló profilú vállalat, a Gschwindt-gyár). Zwack József haláláig, 95 éves koráig kézben tartotta az ügyvitelt. 1948-ban, az államosítás során természetesen ezt a gyárat is elvették az akkori tulajdonostól, Zwack Pétertől, aki az egyetlen volt azon magyarországi nagyvállalkozók közül, aki még személyesen saját maga tudta visszavásárolni (!) a rendszerváltás után egykori tulajdonát.

Gyermekei, Zwack Sándor és Izabella irányítják ma az Unicum italok készítését, és nagyszerű látogatóközpontot rendeztek be, ahol a gyártással is részletesen megismerkedhetünk.

Ferenvárosi gőzmalmok

Budapest IX. kerület

Eredmény:
Az egykori Gizella Malom épületének maradványa a víztoronnyal

A IX. kerület nagy fellendülésének idején, az 1860-as évektől fogva a fővárosi – de mondhatjuk, hogy az országos – élelmiszeripar központjává vált. Ennek az iparnak része voltak a helyi szeszgyárak (Gschwindt-gyár és Zwack-gyár), közvágóhidak és csokoládégyár, ám gerincét a Soroksári úton – a Boráros tértől a Vágóhíd utcáig – sorban épülő öt órási gőzmalom képzete, amelyek a híresen jó minőségű és nagy mennyiségben előállított, Európa szinte minden részébe (elsősorban vízen) eljuttatott magyar liszt előállítóhelyei voltak. A mennyiségről annyit: az 1890-es években a magyar malomipar volt a világon az USA után (Budapest pedig Minneapolis mögött) a második legnagyobb kapacitású. Az őrlés egyébként a Ferencvárosban komoly hagyományokkal bír: a középkortól a Duna erősebb sodrású szakaszain (főleg a mai Szabadság-híd és Petőfi-híd között) fix horgonyzású hajómalmokon folyt a munka.

A részvénytársasági üzemeltetők (a Concordia, a Gizella, a Pesti Pékek és Sütők Malma, a Hungária és a Király Malom) jelentős munkástömegeket foglalkoztattak, akiket a környéken (cégköltségen) felépített bérlakásokba, bérkaszárnyákba költöztettek, és számos közösségi létesítmény (például a kerület legrégebbi iskolája, a Molnár Ferenc Általános Iskola) szolgálta ki igényeiket.

Az egykor meghatározó építményeket ma már csak odafigyeléssel tudjuk fellelni – már amelyiket fel tudjuk, hiszen némelyiket már lebontották.

A Boráros tértől északra az 1869-ban épült Pesti Molnárok és Pékek Gőzmalma az első, amely több leégés után 1921-ben zárt be. Mára már semmi nem maradt belőle, a helyén Mercure Accord hotel áll (ami előtte munkásszálló volt).

A Tinódi és Vaskapu utca sarkán áll az 1880-ban üzembe helyezett egykori Gizella Gőzmalom épülete, amelynek eredeti funkcióját viszonylag hamar felismerhetjük, annak ellenére, hogy az eredeti komplexum kétharmadát kéményeivel, víztornyaival, kazánházával a 2000-es években lebontották, és csak a főépület maradt a sarkon csúcsosodó fővíztoronnyal. Az együttes ma luxus loftlakásokat foglal magában Gizella Udvar név alatt, amelyek az ingatlanválság miatt egyébként szinte teljesen eladatlanok. A Vaskapu utca túloldalán álló '30-as'40-es évek fordulóján felhúzott kisebb társasházak is a Gizella társaság tulajdonát képezték, a munkások és tisztviselők otthonaiként szolgáltak.

A legelső (1866-os) és legnagyobb kapacitású Concordia Malom együtteséből is megmaradt egy jelentősebb tömb a Vaskapu és Dandár utcák találkozásánál; a jellegzetes, magas, hosszú forma tipikusan jellemző volt az őrlőhelyekre. Ebben az esetben a Vaskapu utca túloldalán egykor állott egyszintes munkásházak már nem maradtak ránk, az 1990-es évek elején végbement tömbrehabilitáció tüntette el őket, és kerültek helyükbe a modern apartmanházak. A Concordia Gőzmalom az '50-es években még eredeti funkciójában működött. 1974-ben kialakítottak benne egy egyedülálló (és az iparág múltját tekintve igen indokolt) malomipari múzeumot a Mechwart András szabadalmában álló masinákkal, amely 2010-ig létezett. A kiállítás – bár anyaga egyelőre megvan – már nem látható, sorsa kérdéses. Jelenleg a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium intézménye honol itt.

A leghosszabb ideig az 1880-tól létező Király Gőzmalom (1945 után Ferencvárosi Malom) üzemelt, amelynek többek között az ismert ferencvárosi liszt volt a terméke. 2008 februárjában állt le egy ünnepélyes búcsúőrléssel. Ezt követően néhány hónap alatt lebontották a nagy épületet, amelynek helyén ma – a befektető csoport csődje után – csak egy hatalmas lyuk tátong. A valamikori malomipari vállalatra ma már csak a közvetlenül mellett álló egykori munkáslakásokat magában foglaló ház áll (homlokzatán még felfedezhetőek a szakma szimbólumai).

Legjobb állapotban az ipari műemléknek számító egykori Hungária Malom épülete maradt fenn, amely ma már irodaház, kávézó ugyan, de az elnevezése – Hungária Udvar – őrzi az eredeti létesítmény nevét. A Milleniumi városrész (Müpa, Nemzeti Színház) építésekor a kivitelező vállalat irodái tanyáztak benne.

Boráros tér

Budapest IX. kerület

Eredmény:
A Boráros tér az egykori Nemzeti Színház oszlopával, rajta a csanakkal A Középső- és Belső-Ferencváros határát jelölő tér elnevezése korábban Fa tér volt, utalva az e helyütt sokáig zajló fakereskedésre. 1906-ban felvett új nevét sokan a "borárus" (borkereskedő) elnevezésből eredeztetik – erre rá is erősít, hogy a tér közepén, az aluljáróban boroshordókat ábrázoló szoborcsoport van elhelyezve. A névadó ezzel szemben Boráros János, görög származású kereskedő, Pest egykori bírája majd polgármestere, a városi polgárőrség ezredese.

A boroshordó-szobrok melletti két oszlop egyébként a mai Astoriánál állt valamikori első pesti Nemzeti Színház épületéből kerültek ide mementóként. Az egyik tetején a nagyszentmiklósi kincs egy ivócsanaka van kifaragva. Ennek hátterében az a tény áll, hogy az 1799-ben Nagyszentmiklós mellett egy szerb paraszt a szóban forgó rendkívüli kincsegyüttest kifordította a földből, hamar görög kereskedők kezébe került a lelet, akiktől Boráros János tudta visszaszerezni.

Nehru part

Budapest IX. kerület

Eredmény:
Jólesik a séta a Nehru parton, közvetlen a Duna mellett A Petőfi-híd (egykori Horthy Miklós-híd) pesti lábától északra fekvő területen egykor a közraktárak feküdtek, köztük az Elevátor házzal. A háborúban megrongálódott raktárak helyén a romok eltakarítását követően, a '60-as években alakították ki ezt a parkot. Eleinte nem volt neve (közraktár utcai parknak, Duna-parti parknak emlegették). 1988-ban, Radzsiv Gandi indiai miniszterelnök, Dzsaváharlál Nehru unokája látogatásának alkalmából nevezték el a nagypapáról, a független India első kormányfőjéről. Az elnevezés sajátos nehézsége, hogy a park nem "Nehru park", hanem Nehru part – tekintettel arra, hogy valóban a Duna szélén fekszik.

A park közepe táján van is egy nagy, fekvő, kerek kőlap a névadóra és a névadásra emlékeztető felirattal, néhány lépéssel mögötte pedig egy immár jelentősebb méretű tölgy, amit Radzsiv Gandi ültetett el látogatásakor. Néhány hónappa később odahaza merénylet áldozata lett (csakúgy, mint édesanyja, Indira Gandhi, illetve Mahatma Gandhi maga is).

Ferencvárosi közraktárak

Budapest IX. kerület

Eredmény:
A közraktárak megmaradt épületei ma a Bálna része Az egykori Fővámpalota (mai Corvinus Egyetem) és a mai Lágymányosi híd között a pesti Duna-parton létesültek a főváros közraktárai, ahol a Ferencvárosban – Budapest élelmiszerfeldolgozó központjában (lásd: ferencvárosi gőzmalmok) – felhasznált nyersanyagot és a késztermékeket tárolták, vízen és vasúton lehetett elérni őket.

Az Ulrich Keresztély (Sóház tervezője) asztalán valamikori huszonhat raktár közül mára már csak az 1-es, 2-es, 3-as és a 4-es számú közraktárak maradtak fenn (előbbi a Bálna kultúrközpont része), és részét képezte az együttesnek a valamikori Elevátor ház is. 1944-ig látták el eredeti funkciójukat, akkor az angolszász bombázók jelentős részüket romba döntötték, csak a négy téglaszerkezetű maradt fenn. A Fővásárcsarnok '90-es évekbeli rekonstrukciója idején a kofákat ide helyezték át ideiglenesen, sőt, pár hónapig az az elképzelés is felmerült, hogy a Nemzeti Színház itt kapjon helyet. 2008-ban készítette el egy holland építész a maradék három közraktárra (illetve azok teljes rekonstrukciójára) a Bálna (akkor még: CET) terveit, amelyekből – a szokásos magyarországi huzavona után – 2013-ban lett végül valóság.

Gschwindt-gyár egykori épülete

Budapest IX. kerület

Eredmény:

Az Ipar utca legmeghatározóbb épülete a Mester utcai saroktól pár lépésre, a Molnár Ferenc Általános Iskolával szemközt áll, példája remekül illusztrálja a Ferencváros szoros összefonódását a hazai élelmiszer-nagyiparral.

A győri születésű, német (bajor) származású Gschwindt Mihály alapította az első jelentős szeszgyárat Magyarországon. A mágnás 1846-ban telepedett le Pesten, először dohánytermesztéssel és -kereskedelemmel kezdett foglalkozni. A jól menű üzletet az 1854-es állami dohánymonopólium törte meg, ekkor a tulajdonos egy másik alapszükséglet, a szesz irányába fordult. Első gyára a mai Corvin Mozi helyén létesült, és Gschwindt úr hamar az ország második-harmadik alkoholkereskedőjévé nőtte ki magát; legnépszerűbb terméke az Unicum nagy vetélytársa (és az azzal azonos módon titkos összetevőkből készült)  Aqua Vitae ("élet vize") nevű párlat.
Az első gyár életét azonban ellehetetlenítette a Fővárosi Közmunkák Tanácsának rendelete, amely a Nagykörút környékét mentesíteni kívánta a nagyipari létesítményektől (ennek eredménye volt egyébként a mai Szabadság téren állott egykori laktanya átköltözése is a IX. kerületbe Nádasdy-laktanya néven), így az alapítő fia, Gschwindt György (akinek remekbe szabott palotáját ma is a Puskin és Bródy utcák sarkán lehet megcsodálni) áttelepítette a vállalatot a Józsefvárosból ide a Ferencvárosba.

A harmadik generációt képviselő Gschwindt Ernő – a kor nagytőkéseire jellemző módon – társadalmi szerepvállalásáról is ismert: Springer Ferencnek, az FTC alapítójának halála után 1921–32 között ő lett a Club második elnöke, és e minőségében jelentős összegeket áldozott a leghíresebb hazai futballcsapatra annak hőskorában. A személyes elkötelezettség eredményezte végül lemondását is: a ferencvárosi focisták 1932-ben nagy dél-amerikai turnén vettek részt, ami azonban érdeklődés hiányában (rácáfolva a magyar labdarúgás akkori világhírére) teljes anyagi katasztrófát eredményezett; a pénz nélkül maradt csapatot Gschwindt saját költségén hozatta haza, de a további súlyos kiadásokat megelőzendő leköszönt tisztéről.

Az utódok aztán már nem folytatták az üzletet, így a Gschwindt-gyár a nagy rivális Zwack cégbe olvadt, ami bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy a mai generációk előtt kevéssé ismert a márkanév. Érdekesség, hogy a tipikus XX. századi magyar családsorsot bemutató Napfény íze c. Szabó István-film a fiktív elemeket valós családi történésekkel és eseményekkel elegyítette: az első generáció története jelentős részben a Zwack-család életén alapul, de több esemény a Gschwindt-família múltjából köszön vissza.

 A terjedelmes, masszív külsejű, ám mára meglehetősen leromlott állagú gyárépület méretei sejtetni engedik az egykori nagyvállalkozás arányait. Érdekes praktikum, hogy az üzemépület felső részén eredetileg is munkáslakások voltak, és ma is elsősorban lakóházként funkcionál. Mint oly sok más hasonló építmény esetében, itt is több befektető gondolkodott már az egyébként ipari műemlék valamiféle korszerű hasznosításon (jellemző módon szállodán), ám ezekből az elképzelésekből (sajnos? szerencsére?) mindmáig nem lett semmi. A ház falán Bóka László irodalomtörténész emléktáblája függ.

Szent István kórház

Budapest IX. kerület

Eredmény:
1869 előtt csupán egyetlen kórház, a Rókus-kórház látta el az akkor még külön város Pest betegeit, ekkor azonban a főpolgármester új ispotály építését rendelte el. A pályázatot – amelynek kiírásakor még nem határozták meg a helyszínt, csupán az elvárt nagyjábóli befogadóképességet – Hauszmann Alajos nyerte meg, akit az alaposság kedvéért még a tervezés előtt tanulmányútra küldtek Európa már működő, akkor modernnek számító nagy kórházaihoz. A tervező ezekből a tapasztalatokból kiindulva döntött úgy, hogy (ellentétben a ma is így üzemelő Rókussal) nem egyetlen nagy épületben helyezi el az egész intézményt, hanem minden osztály és funkció (pl. étkezde, mosoda) külön helyre kerül.

A helyszín kiválasztása többé-kevésbé kézenfekvő volt, ugyanis a mai Szent Istvánnal átellenben, a Haller utca másik oldalán (Tűzoltó utca–Mihalkovics utca–Üllői út) akkoriban már nagy, ideiglenes barakk-kórház állt, hiszen azokban az időkben a kolera még évtizedes rendszerességgel, nagy áldozatokat maga mögött hagyva  végigsöpört az országon, így szükséges volt a gyógyellátó kapacitás.

Az 1883-ban megkezdődő építkezés 1885-re már be is fejeződött, ám rögtön elkészülte után világossá vált, hogy a fertőző betegek számára külön intézmény lenne célszerű, ami a Szent László kórház 1893-as felhúzásával szintén megvalósult (ezt követően az említett barakklétesítményt fel is számolták, legalábbis mint kórházat, hiszen a épületeket a Mihalkovics-telep néven ismert szegényszállásként tovább hasznosították, így az 1970-es évek végéig fennálltak, akkor kerültek helyükre a ma ott látható emeletes lakóházak).
Az Üllői út túloldalán lévő Klinikákkal és a SOTE elméleti intézetével kiegészítve a Szent István kórház – amelynek Nagyvárad térre néző eredeti felvételi épülete, homlokzatán a magyar orvoslás nagyjaival őrzi az eredeti arculatát – ma Budapest legjelentősebb egészségügyi negyedévé tette a Józsefváros és a Ferencváros itteni találkozását.

Pesti nyilvános illemhelyek

Budapest IX. kerület

Eredmény:

Ma már csak egy-két helyen (például a belvárosi Károlyi-kertben vagy itt a ferencvárosi Ferenc téren) találjuk meg azokat a régi pavilonokat (illetve rekonstrukcióikat), amelyek a boldog békeidőkben kínáltak enyhülést a feszítő testi szükségletektől. Habár az "intézmény" és ennek megfelelően korabeli története sem tartozik az érdeklődés főáramába, néhány részletet érdemes megtudni róluk.

Pesten egészen 1870-ig nem létezett nyilvános toalett; addig ezt a nyilvánvaló szükségletet úgy oldották meg, hogy a házmesterek kötelesek voltak az "igénylők" rendelkezésére bocsátani a bérházak közös mellékhelyiségének kulcsait. A nevezett évben azonban – a probléma alapvető súlyát jelző közéleti vita és hosszú mérlegelés nyomán – nyílt egyetlen (!) nyilvános illemhely. Habár ez a megoldás csupán csepp lehetett a tengerben, mégis 1895-ig kellett várni az átfogó megoldással: ekkor pályázati úton (ma úgy mondanánk: PPP-együttműködésben) választották ki azt a magánvállalkozót, nevezetesen Betz Vilmos urat, aki beható, külföldi tanulmányutakkal kiegészített vizsgálatok után megkapta a vécék (először 24, később fővárosszerte 60 darab) létrehozásának és üzemeltetésének negyven évre szóló jogát.

Említésre érdemes, hogy a koncessziót olyan kritériumok kikötése után adták át, miszerint például az építmények elemeit csak magyar iparostól lehet beszerezni, vagy hogy az egyes egységeket üzemeltető alkalmazottak (akik egyébként reggel hattól este tízig tartottak nyitva) csak magyar honos, éltes nők lehetettek, akik ugyanakkor nem lakhattak a kis pavilonban. Betz Vilmos egyébként nem csak üzleti szempontból alkotott maradandót, hanem technikailag is előre vitte a napi szükség polgári színvonalra emelésének ügyét: világszabadalomként elsőként alkalmazott illemhelyein illatos olajokat a nem kívánt szagok semlegesítése végett.

Molnár Ferenc Általános Iskola

Budapest IX. kerület

Eredmény: nagyon rossz
A Ferencváros ezen részén, a Mester utcában a XIX. században jó ideig a ferencvárosi temető húzódott (annak idején Temető utca is volt a neve), azonban a század második felében a kerület rohamos fejlődésnek indult: vágóhidak és gőzmalmok létesítésével a fővárosi élelmiszeripar központjává vált, ami természetesen nagyszámú munkás betelepítését igényelte. A dolgozóknak aztán megfelelő infrastruktúrára, közszolgáltatásokra volt szüksége, így a korábbi temetőt is felparcellázták, és sorban kerültek a helyére hentesüzletek, mészárszékek, köztük itt-ott lakóházakkal vagy olyan társadalmi létesítményekkel mint az iskolák.

Utóbbiak sorában a legrégebbi a Mester utca és Ipar utca sarkán álló egykori Elemi Leány- és Fiúiskola, a mai Molnár Ferenc Általános Iskola 1902-ből. A fiúk és lányok számára fenntartott külön bejáratok a két fronton ma is láthatóak. Két éven keresztül ide járt a 14 éves koráig a Ferenc téren lakó (és a környéken, többek között a Ferenc Mozgó filmszínházban dolgozó) József Attila is. Mivel a költő nevét akkor már egy másik kerületi oktatási intézmény viselte, így névadáskor a Pál utcai fiúk népszerű szerzőjéről keresztelték el, akinek leghíresebb regénye szintén kötődik a kerülethez, hiszen a grund itt volt található.
A jó állapotban megőrzött épület külseje az egykori fényképfelvételek tanúsága szerint nem sokat változott fennállása jó száz éve alatt, így hűen tükrözi az akkor utcakép egy elemének hangulatát.

Ferencvárosi Kiserdő

Budapest IX. kerület

Eredmény:
Ma már szerencsére csak szomorú emlék, de a Külső-Ferencvárosnak sokáig szégyenfoltja volt a Szent István és Szent László kórházak mögötti valamikori Kiserdőben álló "szükséglakótelep".

Az I. világháború idején ebből a Kiserdőből vágták ki a környékbeliek a tűzifát, az így felszabaduló területet aztán a város zöldségeskertként felparcellázta, a "telekre járók" pedig kerti bódékat tákoltak össze. Amikor aztán nehéz helyzetbe kerülő, lecsúszott családok jelentek meg a környéken, elkezdték nekik bérbe adni ezeket a kunyhókat, és 1930-ban már 800 család élt ezekben a nyomorúságos házikókban. Hamarosan a Főváros nyomornegyedévé vált a Kiserdő, azonban a gazdasági válság és a lakásínség miatt az önkormányzat eleinte megtűrte, később csak az új bódék emelését tiltotta be, majd 1941-től elkezdték a ferencvárosi Kiserdő felszámolását, lakóit más szükség-lakótelepekre (pl. a Mária Valéria szükség-lakótelepre) költöztették.

Gyáli úti telefonközpont

Budapest IX. kerület

Eredmény: nincs adat
A Gyáli út 25. szám alatt létesült az első magyar rádióállomás.

Habár az első budapesti telefonközpontot és telefonhálózatot már 1882-ben kiépítette Puskás Tivadar és fivére, Ferenc, amikor a távbeszélők rendszere idehaza meggyökerezett, az első időkben kizárólag külföldi szakemberek építették ki és működteték, így hamar szükségessé vált magyar távközlési szakértők kiképzése.

A hazai szakképzés úttörője Kolossváry Endre postamérnök volt 1910-ben a M. Kir. Postai ipari szakiskola felállításával, amelynek épülete itt, a Gyáli úton épült fel Fleischl Róbert tervei szerint 1912-ben. Mellé költözött az Opera melletti Hajós utcából a posta új kísérleti állomása is. Az első magyar rádióállomás munkatársait a Tanácsköztársaság idején besorozták a Vörös Hadseregbe, hogy zavartalan legyen a hadi helyzetben létfontosságú távközlés.

A valamikori épületegyüttes képét (amelyet csak korabeli ábrázolásokból ismerünk) jellegzetessé tette a közepén emelkedő víztorony és az adótorony; ezek a II. világháború alatt megsemmisültek, csak az anyagraktárat láthatjuk ma is.