preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload preload
  • KÁRTYÁK1516

Ajánló

Zunfthaus zur Meisen

Zürich

Eredmény:

A Limmet nyugati partján, a Münster brücke lábánál található a borkereskedők egykori késő barokk céhháza, a Zunfthaus zur Meisen. A XVIII. században épült, szép arányokkal rendelkező, késő barokk épület homlokzatát oszlopokkal három timpanonra osztották. Az épület jelenleg a Schweizerisches Landesmuseum (Svájci Nemzeti Múzeum) XVIII. századi fajansz- és porcelán gyűjteményének ad otthont. A Schooren és más svájci porcelánokon kívül számos más európai pl.: Meissen-i, Sèvres-i porcelángyár páratlan darabjai is láthatóak.

Paluse Turisztikai Centrum

Paluse

Eredmény:

A Nemzeti Park adminisztratív vezetésén túl itt szállást is lehet venni. Az egész egy valamikori, napjainkra meglehetősen lerobbant úttörőtáborra emlékeztet: van egy központi nagy épülete, amit kisebb, 1-2 „apartmanos” egyemeletes faépületek vesznek körül, emellett kempinget is találunk benne. A recepción az idegen nyelvekkel hadilábon álló, nem túl készséges fiatal lányok teljesítenek szolgálatot.

Mi az egyik faházban szálltunk meg, ahol legalább 30 év minden gyötrelmét (és fanyar szagát) magába szívott szocreál bútorzatot találtunk. A fürdőszobára is ráférne egy alapos felújítás; nem volt túl szimpatikus az sem, hogy a csapokból vasízű víz folyt. Reggeli nem járt a szálláshoz, viszont kedvező árú volt (20 Euró). A telep kedvelt a litvánok körében, akik késő éjjelig szeretnek a házak előtt meglehetősen hangosan mulatozni.

Gasthof Inselgraben

Lindau im Bodensee

Eredmény:
A kikötőt a város főutcájával a Maximilianstrasse-val összekötő Hintere Metzgergasse 4-8 száma alatt található ez a családi vállalkozásban működő vendégfogadó. Egy gyors, de annál intenzívebb nyári vihar elől menekülve kerestünk benne menedéket, így csak italokat fogyasztottunk, emiatt érdemben nem tudok beszámolni a konyhájáról. Azonban a hely hangulatos, a kiszolgálás udvarias és kedves, mint ahogy ezt Ausztriában már megszokhattuk. A fogyasztott sör, forrócsokoládé és kávé jók voltak, az árak is szokványos osztrák árak.

 

Fort Rinella

Kalkara

Eredmény:
Ágyúval pukkantanak (csak vaktöltény, de elég hangos ;) )

Vallettától délre, az öböl túloldalán lévő Kalkarától Északnyugatra, a tengerre nézve találjuk ezt az igazán különleges építményt. Egy XIX. századi (tehát nem középkori) brit erődítmény, amelyet a tenger felől érkező esetleges támadások ellen építettek. Voltaképpen nem is az erőd, hanem az erőd által oltalmazott száz tonnás (!) ágyú volt benne a lényeg, ami a kor szenzációja volt.

 

Az erőd önmagában nem különösebben látványos, sőt, szinte alig lehet eleinte rálelni, olyan diszkrét (még szerencse, hogy a környéken nem nagyon van más építmény, meglehetősen elhagyatott környéken áll). Belülről szépen be van rendezve, mintha valóban a királynő katonái élnének benne ma is. Érdekesség, hogy nem állami múzeum, hanem egy történész hallgatókból álló önkéntes hagyományőrző egyesület tagjai tartják fenn és mutatják be korhű öltözékben (nem kötelező igénybe venni). Emiatt igazán eredeti a kalauzolás, viszont kissé borsos az ár (2006-ban 3 MTL).

 

Nem csak körbevezetnek, hanem kisebb katonai bemutatót is tartanak: masíroznak, őrségváltanak, puskával és ágyúval (nem a naggyal, hanem egy kisebbel), pukkantgatnak (mi is megtehetjük, ha külön fizetünk érte), eljátsszák, ahogy megvédik az erődöt fiktív támadók ellen, ráadásul mindezt zenei aláfestéssel. Kár, hogy csak háromfős a csapat :)

 

A fő látványosság a száz tonnás Armstrong-ágyú, amelynek a lövedéke önmagában is egy tonnát nyomott! Akkoriban fenyegető olasz tengeri támadások ellen telepítették a szigetre, de élesben sosem kellett használni. Külön kis kiállítás mutatja be az elkészültét, odaszállítását, installálását, stb. Kétségtelenül monumentális darab; állítólag mindössze kettő készült belőle (a másik Gibraltárnál volt), és élesben sosem használták. Gyakorlatra is alig, mert olyan drága és macerás volt; az egyik alkalommal lövés után Vallettában minden ablak kitörött :)) Ezután lövés előtt kihirdették, hogy az ablakokat nyitva kell tartani :))

 

Az odajutás a 4-es busszal a legegyszerűbb; kb. fél óra az út, de csak óránként jár. Csak csoportos turnusok vannak óránként, és nem is túl sok egy nap, úgyhogy jól tájékozódjunk!

St James’s Park

London

Eredmény:

A Buckingham-Palota előtt, a Mall mellett elhelyezkedő St James’s parkot London legszebb parkjának tartják. VIII. Henrik egy mocsarat csapolt le itt, hogy az így létrehozott parkot a vadászkertjéhez csatolja. Később II. Károly kerté alakítatta át, és délen madárházat építetett. A park a londoniak egyik kedvenc oázisa. A parkban és a park tavában számos kacsa, lúd, pelikán talált otthonra. A látogatók kedvencei azonban a parkban élő, az ember közelségét teljesen megszokó, teljesen elszemtelenedő szürke amerikai mókusok. Régebben ezek a mókusok védettek voltak, azonban mivel mostanra annyira elszaporodtak és mivel teljesen kiszorították az őshonos vörös mókusokat, ezért engedélyezett a vadászatuk, irtásuk.

Gerlitzen

Annenheim

Eredmény:
Gerlitzeni sípályák

A Gerlitzeni Alpok az Ossiacher tó partján fekszik, gyönyörű környezetben. Talán az egyik legszebb ausztriai sípálya. Önmagában álló hegy, gyönyörű fentről a kilátás. És a felhők sokszor hatalmas tengerként veszik körül 360 fokban. 1900m-es csúcs, amit kb. 1000 m-től síelünk.

Megközelítés: Villach mellett kell lejönni az autópályáról, vagyis már igen csak az olasz-szlovén határ közelében. Budapestről ez kb. 5-6 óra, normál tempóban az M1-esen fel, aztán Bécstől le az A4-en. (A GPS az M7 útvonalát is ajánlja, Szlovénián keresztül, ezt még nem próbáltuk, de a szlovén átkelés 15 euró).

Feljutás: A gerlitzeni pályák több helyről is megközelíthetők. A fő kiindulási pont a Kanzelbahn, amely Annenheimból indul, a tó mellől. Itt egy 4 személyes libegő visz fel a sípályák fenti kiindulási pontjához, és innen még tovább kell liftezni. A Kanzelbahn önmagában nem rossz, de két dologra figyelni kell. Egyrészt a közvetlenül mellett lévő P1-3 parkolók kicsik, nagy eséllyel nem férünk már be. Másrészt az a 4 fő nem túl sok... Ja, és napi egyszer lehet csak a bérlettel ingyen felmenni a Kanzelbahnon. Szóval nem rohangálunk le a kocsihoz!

A P4 parkoló a tó sarkánál van, kb fél km-re a Kanzelbahntól. Shuttle buszjárat közlekedik, 5 perces időközökben. Ez teljesen jól működik, reggel-este addig megy, amíg szükség van rá. A köztes parkolókban viszont meg lehet szívni, mert hiába van megálló, a busz vlszeg tömve lesz és nem áll meg. Lehet gyalogolni. Szóval kiindulásként a Klösterle parkolóját ajánljuk. Ez innen kb. 15 perc, de könnyebb parkolni, és közvetlen járattal megyünk fel a csúcsra (félpályán átszállással). És ugye nap végén vissza is lehet csúszni a parkolóba, míg a Kanzelbahntól nem vezet le semmi. Így a reggeli tömeget akár újból végigállhatjuk délután. Van még a Bodensdorfi parkoló, ami a hegy közepén van. Nagy hóban az necces lehet.

A pályákról: A csúcsról a Kanzelbahnhoz érkező pályák általában a nap elején élvezhetők. Hamar kibuckásodnak a nagy tömeg miatt. És nem is annyira izgalmas pályák, relatív rövidek is. A gerlizteni síelés teljesen jól elképzelhető nélkülük. A csúcsról induló 5-ös kék pálya nagyon kellemes bemelegítő hely és kezdőknek is kiváló. Nem véletlenül van  itt egy 8 ülős buborék lift(!).  Ami azért gyanús, néha az ember azt érzi, hogy egész Karintia ezen a pályán tanul síelni. A fekete 3-as igazából egy natúr pálya, nem a meredeksége miatt kapta a színt. Van néhány piros csákányos is, ezek felejthetők.

A Klösterle pálya (8-9) viszont kárpótol mindenért: 5 km hosszú, széles, jó a lejtése és a letörések elhelyezkedése. Napokig lehet síelni.  Egy 4-es lift visz fel a tetejére, félpályás átszállással. A buborék azért hiányzik róla. A Klösterle pályán a legnagyobb tömegek idején sem kellett sokáig várni. A Bodensdorf irányába induló 10a-s pálya kellemes kéknek indul, aztán a végén van egy durva (de rövid) fekete letörés. Így lett átlagban piros pálya :-) A 10b ezt kerüli ki. Elég rövidke az egész, egy 2 üléses lift visz vissza. A 11-es a folytatása, kellemes kis pálya, csak csákányos és az átkötés a 10-es liftjéhez kellemetlen botozásra kényszerít, mert nem lejt az út.

Annyit még érdemes megjegyezni, hogy a Klösterle alsó része rossz hóviszonyok  esetén vlszeg nem működik. Ez pedig jelentősen rontja az egész síelés minőségét, mert fontos szakaszról van szó.

A bérletek árai átlagos körüliek Ausztriai viszonylatban. A karintiai Top-Ski-Pass ide is jó, de nem ezt kapjuk alapból. Hüttékből bőségesen találni a pályák mentén. Jó az 5-ös aljában lévő, a Klösterle alján található nagy Hütte és a Klösterle pálya felső szakasza mentén a Huaba Hütte (felső emelet sokszor üres).

Útdíjak

Oslo

Eredmény: nincs adat

Némely útszakasz fizetős Norvégiában, azonban ott tartózkodásunk alatt nem sikerült rájönnünk, hogy milyen rendszer alapján fizetősek vagy ingyenesek az adott szakaszok. Néhol teljesen sima útszakaszok fizetősek, máshol viszont viaduktokkal, hatalmas alagutakkal teletűzdelt szakaszok ingyenesek. Például az Oslo-Kristiansand-Stavanger közötti E18-E39 útszakaszon rengeteg fizetős szakasszal találkoztunk, ellenben a Bergen-Oslo közötti 7-40 útszakaszon egyetlen eggyel sem. A jobb, részletesebb térképek jelölik a fizetős útszakaszokat. A rendszertelenül föl-föl bukkanó fizetőkapuknál személyautóval általában 10-20-30 NOK körüli összegeket kell leperkálnunk az útszakasztól függően. Egyes nagyobb fizetős hidaknál vagy alagutaknál azonban a díj akár 55-70 vagy akár több is lehet. A motoroknak a legtöbb útszakasz ingyenes azonban ez alól is van egy-két kivétel. A forgalmasabb kapuknál manuális pénztár is működik, de kisebb kapuknál előfordulhat, hogy csak Autopass és érmés automata van. Vigyázzunk, az érmés automata nem ad vissza, ezt nem is értem hogy lehet, manapság már a legutolsó kávéautomata is képes visszaadni, ezért érdemes a pontos összeget előre összekészíteni.

Írja meg Ön is

kedvenc kártyáját!

Az Ön kártyájának helye.

Ossza meg Ön is legjobb élményeit az olvasókkal.
Segítsük egymást az utazgatásban!

Magyarország

Jelenleg nincsenek hírek az adatbázisunkban.

Legfrissebb kártyák

A38 Koncerthajó

Budapest XI. kerület

Eredmény:

A Petőfi híd budai lábánál horgonyzó A38 állóhajó jelenleg koncerthajóként, kulturális központként és étteremként funkcionál. Az eredeti nevén Artemovszk 38 1968-ban épült ukrán kőszállító hajónak, hosszú utat tett meg, míg végül koncerthajó lett Budapesten.
Koncerthajó
Változatos stílusú és magas színvonalú koncerteket szoktak itt szervezni neves külföldi és magyar fellépőkkel. A koncerthelyiség akusztikai berendezései a szakemberek szerint az egyik legjobb most Magyarországon.

SPIK Hotel

Gozd Martuljek

Eredmény:

A 2009-ben teljesen felújított hotel Spik nyugodt kellemes környezetben várja vendégeit Gozd Martuljekben, mindössze 5 km-re Kranjska Gorától.

Nagyon ízléses lobby kényelmes ülősarkokkal. Nemdohányzó étterem, a' la carte-étterem terasszal, kávézó/bár, Internet-sarok, konferenciatermek és liftek. Napozóterasz napágyakkal és napernyőkkel. Térítés ellenében: mosoda. Parkoló.

Gyerekeknek: Játszószoba és több játszótér. Júliusban és augusztusban heti 3x gyermek animáció 4-14 éveseknek. Külön, fedett gyermekmedence.

24 órás recepció/portaszolgálat, Parkoló (mélygarázs/fedett parkoló), Felvonó/lift, Mosoda, Háziállat vihető, Internet
Internet szoba, Társalgó.

Nyugodt helyen, egy fennsíkon fekszik csodálatos panorámával a szlovén Alpokra. Ideális kiindulópont túrázáshoz.

Iparművészeti Múzeum

Budapest IX. kerület

Eredmény:
A szecesszió párját ritkító alkotása Magyarországon

A nemzeti öntudat erősítése, a nemzeti múlt őrzése céljából 1872-be határozott úgy az Országgyűlés, hogy ipari tárgyakat vásárolnak egy leendő magyar "iparműmúzeum" céljára. A növekvő kollekciót először a Nemzeti Múzeumban, majd az Andrássy úti régi Műcsarnokban helyezték el, ám idővel aktuális lett a gyűjtemény számára egy saját Iparművészeti Múzeum emelése.

Lechner Ödön és Pártos Gyula nyerte el 1893-ban az Iparművészeti Múzeum építésére kiírt "Keletre magyar" jeligéjű pályázatot egy új múzeum felállítására a Ferencvárosban. Az építményt csekély három évvel később, 1896-ban be is fejezték (ami a végeláthatatlanul húzódó mai közberuházások korából visszatekintve különösen szép teljesítmény).

Az építkezés során megismert Ferencváros – mai szemmel tekintve nehezen érthető módon – annyira megtetszett neki, hogy nem messze, a mai Berzenczey utcában emelt egy saját bérházat is, ahol maga is ellakott egy ideig. A Múzeum megnyitása után (ahogy az sok más, merészen karakteres középület esetén is előfordult), a közvélemény erősen megoszlott: a kor divatos érdeklődésének megfelelő indiai és hasonló egzotikus díszítmények valóban szokatlannak számítottak, ami miatt a kritikusok "cigánykirály palotjának" csúfolták az új létesítményt. A vita eredménye az lett, hogy nem sokkal az átadás után fehérre meszelték az épületbelsőt (egyedül a főbejárat fölött maradt meg az eredeti ékítmény), ami mind a mai napig így látható. 

Vlychada-barlang

Diros (Διρός)

Eredmény:
Vlychada-barlang (Diros)

A dirosi nagy hírnévnek örvendő barlang hivatalos neve Vlychada-barlang, de mindenki csak Dirosként emlegeti. Ez a környék felkapott turistalátványossága, így amikor odaérünk, nem lepődünk meg, hogy hosszú sorokban parkolnak az autók az út mentén. A belépőjegy megváltása után a barlang bejáratához innét még lefelé kell sétálni egy darabot az úton. 

A Vlychada barlangot a mai napig is kutatják. Eddig 14 km hosszan tárták fel. Nagy részében víz van, ami alatt is vannak sztalaktitok és sztalagmitok. Ezek még akkor formálódtak, amikor a tengerszint sokkal alacsonyabban volt, mint manapság. A turisták által látogatható rész 1,5 km, amiből 1,3 km a csónakban megtett szakasz.

A barlang bejáratánál sorban kell állni egy kicsit, de szerencsére nem vészes a dolog, hiába vannak sokan, gyors a haladás. Sok csónak van, egymás után töltik meg őket látogatókkal – igazi nagyüzem :P. Mindenki kap egy mentőmellényt, amit fel kell venni, majd lehet is beszállni, a kormányos már indítja is a bárkát, és kezdődhet az álmélkodás…

Mert a barlang gyönyörű. Önmagában is nagyon szép lenne a sok különleges forma, de még a kristálytiszta víz is növeli a hatást, és így az összkép valami bámulatos. Teljesen elvarázsolódom bent, néhol olyan, mintha valami csillogó, mesebeli kastélyban járnánk. 

Szerencsénk van, mert pont egy olyan kormányost fogtunk ki, aki valamiért lassabb a többinél. Néhány csónak megelőz minket, de egyáltalán nem bánjuk, mert így több ideig lehetünk bent. :) Így is alig győzzük kapkodni a fejünket – s néha nem csak a látvány miatt, hanem szó szerint is, mert vannak olyan részek, ahol csak pár centin múlik, hogy nem fejelünk le egy-két lelógó képződményt. 

De az utolsó pillanatban a kormányos mindig megoldja a dolgot. Boszorkányos ügyességgel lavíroz a néhol nagyon is alacsony mennyezet alatt, vagy a szűk helyeken. Izzad is rendesen, pedig ugye hűvös van, mint a barlangokban általában.

Szinte sajnálom, mikor véget ér a csónakázás, és ki kell szállni. Levezetésnek ott van még a rövidke szárazföldi szakasz, aztán már ki is érünk újra a napvilágra. Nem oda érkezünk, ahonnét elindultunk, hanem egész alacsonyan, a tenger mellett bukkanunk fel. A víz színe – a változatosság kedvéért – gyönyörű itt is, a part mentén világoszöld, ami befelé egyszer csak kékre változik. Van egy egész jó kinézetű strand is, ha valakinek éppen fürdeni támadna kedve benne. 

Összesen kb. másfél órát igényel a barlang (és a mellette lévő kis múzeum)  meglátogatása (ebből a bent töltött idő kb. talán félóra lehetett), ami igazán különleges élmény, úgyhogy teljesen érthető, hogy ennyien jönnek ide megnézni. Olvastam olyan véleményeket a TripAdvisoron, amelyek szerint régen sokkal jobb volt egy ilyen látogatás, mert pl. volt idegenvezetés (most nincs, a csónakosok némán teszik a dolgukat), ezért annyira már nem is javasolják az embereknek, hogy idejöjjenek. Hát, lehet, hogy régen tényleg jobb volt, nem tudhatom, de az biztos, hogy én így is úgy éreztem, hogy vétek lett volna kihagyni! 

(Jegy: 12 €/fő€, nyitva: 08.30-15.00 október-május, 08.30-17.30 június-szeptember /2010/).

Központi Vásárcsarnok

Budapest IX. kerület

Eredmény:
A Nagyvásárcsarnok ma belülről – napi 30000 látogatóval Budapest élelmiszer-ellátását nagyon sokáig szabad téri piacok biztosították, amelyek igen gyatra higiéniai, kényelmi és biztonsági feltételekkel bírtak. A főváros lakosságának gyarapodása, a fellendülő gazdasági helyzet, a növekvő igények már az 1860-as években állandó, fedett vásárcsarnokok felépítésére vonatkozó elképzelésekre indították a városvezetést, ebből azonban csak 1891-ben – nyugat-európai tanulmányutak nyomán – született hét csarnok felállítására döntés. A legfontosabb ezek közül a Fővám téren állítandó Központi Vásárcsarnok volt, és talán nem meglepő, hogy a Ferencvárosban, nagy gőzmalmaival és vágóhídjaival a XIX. századi Budapest – és sok tekintetben Magyarország – élelmiszeripari központjában nyitották meg.

A Központi Vásárcsarnok tervezésére 1892-ben kiírt nemzetközi pályázatot Pecz Samu műegyetemi tanár nyerte el, akinek azonban első változatának költségeit 25%-kal mintegy másfél millió koronára kellett csökkentenie (nem valósult meg például a fővásárcsarnok végébe tervezett negyven szobás szálloda sem). Az 1894-ben kezdődő munkálatokat nem sikerült a tervezett Milleniumra befejezni, ugyanis az átadó előtt néhány nappal tűz ütött ki a vásárcsarnokban, amit így csak 1897-re lehetett felavatni – I. Ferenc József magas jelenlétében.

A piaccsarnok megnyitása után egy ideig még a mellette húzódó rakparton üzemelt a szabadtéri piac, de már csak ezen a helyen és csupán nyáron-ősszel árusíthattak itt. A Központi Vásárcsarnok életét a bérleti díjaktól az áruféleségekig komoly szabályzat regulázta, főleg a higiéniára fordítottak nagy figyelmet (pl. húst kizárólag csomagolva, egészségügyi bizonylattal ellátva lehetett árulni). A megfelelő viselkedés is előírás volt (az árusok nem kiabálhattak például rá a vásárlókra), nem csoda, hogy ezek eleinte a kofák nemtetszését váltották ki. A nyitva tartás nyáron 5–12 és 16–17 óra között volt, az árut pedig vagy a (Fővámpalotához hasonló módon) az épület alá futó három dunai csatorna valamelyikén, vagy a Sóház utcától bejövő vasúti vágányokon hozták a piacra. A Központi Vásárcsarnok nemzetközi ügyletek kiindulópontja is volt egészen Bécsig, Párizsig, a kezdeti nagybani árusítást azonban a kiskereskedelmi igény nagysága miatt száműzni kellett. A vevők jobb közlekedése érdekében a előbb "társasgépkocsi-járat" vezetett a Városligetig, majd a XX. század elején már villamos járt, amelyhez teherkocsit is csatoltak.

A Központi Vásárcsarnok első igazgatója 25 évig a korábban a Közvágóhidat vezető Ziegler Nándor volt, az intézmény egészen a '30-as évekig Budapest központi piaccsarnokaként szolgált. A II. világháborúban komoly sérüléseket szenvedett, és bár az '50-es években helyreállították, a rendszerváltás után újra be kellett zárni, és csak az 1994-es restaurálás után válhatott a fővárosiak és turisták kedvelt célpontjává: napi harmincezres látogatószámával a Fővásárcsarnok a főváros leglátogatottabb intézménye.

Aquincumi katonai amfiteátrum

Budapest III. kerület

Eredmény:
A szabályos alaprajzon jók kivehető a 24 sarkantyúfal Nagyon kevés példa van arra (például a felső-pannóniai [ma ausztriai] Carnuntumban), hogy egy európai provincia fővárosában két amfiteátrum is álljon – márpedig Aquincumban mind a polgárvárosban, mind a katonavárosban volt egy, ezek pedig ha romosan is, de máig fennmaradtak. A katonavárosi amfiteátrum a jelentősebb.

Építése Anoninus Pius császár alatt, 145 körül esett. Méretei igen impozánsak: a küzdőtere nagyobb (90 x 66 méter), mint a római Colosseumé (a jelentős méretet az indokolhatta, hogy valószínűleg nem csak klasszikus népszórakoztatásra használták, hanem a római legionáriusok hadgyakorlatai is folytak itt), bár a lelátói természetesen kisebbek (mintegy 13000 nézőt tudtak befogadni). Struktúrája szerint ún. sarkantyúfalas amfiteátrum, vagyis a lelátók fafelépítménye alá felhalmozott földtömeget nagyjából U alaprajzú falak tartották (24 darabot találunk ezekből). A föld- és faanyag dominanciája egyébként szintén alacsonyabb minőséget jelent, mint a tiszta kőből emelt római cirkusz.

Kőből volt természetesen a küzdőtér fala, ami védelmet nyújtott a nézők számára a vadállatoktól, amelyeket a falon ma is fellelhető nyílásokon át engedetek be tárolóhelyeikről (oroszlánok és egzotikus vadak itt természetesen nem léptek fel, maximum barnamedve fordult elő, amelyek még akkor a budai erdőkben éltek).

Nem látszik már a két, egymást merőlegesen pontosan középen metsző egykori csatorna az amfiteátrum porondja alatt, ami víztelenítésre szolgált – erre főleg a vízicsaták imitációja során feltöltött küzdőtér vizének leengedéséhez volt szükség. Ez egyébként szintén viszonylag szerényebb kivitelezés volt, mint a sokkal komolyabb (pl. liftekkel ellátott) alépítmények mondjuk a Colosseum vagy a pulai amfiteátrum esetében.

Egy-egy főkapuval rendelkezik északon és délen, előbbi a Porta Libitinea vagy Porta Libitinensis (Libitina a holttetemeket őrző antik római istennő), amelyen keresztül az elesett gladiátorokat egy halálnak öltözött figura kivitte.

A népszerű gladiátori küzdelmeket a keresztény időszakban tiltották be, így a IV. századtól – a bejárati íveket jobbára elfalazva – erődítményként használták, amire architektúrája amúgy igen alkalmassá tette.

A Római Birodalom bukása után népvándorláskori csoportok üthettek ideig-óráig tanyát az óbudai amfiteátrum falai között, a honfoglaláskor pedig Kurszán vezér székhelyéül szolgálhatott az egykori aquincumi cirkusz, a középkorban Királydombnak nevezték, az újkorban pedig vesztőhely volt bitófákkal. Óbuda kiépülésének fellendülésekor a Királydombon aztán házak épültek. Az 1930-as években kezdték felismerni az értéket a római romokban, sőt, akkoriban az Olgyay-fivérek fel is vetettek egy olyan koncepciót, hogy a két amfiteátrumot egy látványos sugárúttal kellene összekötni, ebből azonban végül nem lett semmi. Ehelyett a '40-es évektől szépen elindult a helyreállítása, amelynek eredményét ma is láthatjuk. Érdekesség, hogy a Hannibál tanár úr c. klasszikus film nagy jelenete, ahol Nyúl Bélát a tömeg letaszítja a falról, itt játszódik.

Az óbudai katonavárosi amfiteátrum szabadon, belépődíj nélkül látogatható.

Gyémánt Fürdő

Tatabánya

Eredmény:

A tatabányai Gyémánt Fürdőről eddig keveset lehetett hallani. Egyfelől Tatabánya nem az a klasszikus fürdőváros, másfelől a fürdő 2009. május végén nyílt meg. Egy régi, lepukkant strand helyén épült fel, nagyon kellemes környezetben. Hogy honnan kapta a gyémánt nevet, azt még nem sikerült kideríteni. (Tatabányán nem gyémántot bányásztak :-)

Megközelítés: Tatabánya nem túl frekventált részén van, egy régi bányászlakótelep mögött, szinte eldugva. Viszont maga a fürdő egy nagyon szép, fák övezte völgyben fekszik. Pest felől érkezve viszont praktikus az odajutás, mert az 1-es útról pár perc alatt oda lehet gurulni (ki van táblázva), mivel a Pesthez közelebbi oldalán van a városnak. Talán még az autópályára sem érdemes felmenni, mert nincs a közelében kihajtó, vissza felé kell jönni.

A fürdő nem gyógyvízre épül, még hőforrás sincs, csak a "csapvizet" melegítik kellemes hőfokra.  A fürdő két (inkább három) részből áll: a fürdő rész, a strand és a szabadtéri uszoda. A fürdő túlnyomórészt beltéri egység, élményrészekkel, jacuzzi, szauna (külön fizetős), gyerekjátszó stb. A strand tisztán szabadtéri rész, csúszdákkal (van gumikarikás is, ami ritka!), hullámmedence, élménymedence, klassz gyerekpancsolók.

Az egész fürdő nagyon  család és gyermekcentrikus. A fürdőben lévő gyerekjátszó  profi (Kolping szintű). A strandon is minőségi a játszótér, és a homokozó szélén hatalmas szőnyegszerűség leterítve. A gyerekmedencékben is ötletes játékok vannak.

Árak: a minőséget és szolgáltatást tekintve a legolcsóbbak között van (2100 Ft egy teljes árú komplett belépő, és 5000 egy családi). És ami fontos: az ételárak is nagyon korrektek. Budapesttől sincs messze, benzinnel együtt is olcsóbb a pesti strandoknál.

Gschwindt-gyár egykori épülete

Budapest IX. kerület

Eredmény:

Az Ipar utca legmeghatározóbb épülete a Mester utcai saroktól pár lépésre, a Molnár Ferenc Általános Iskolával szemközt áll, példája remekül illusztrálja a Ferencváros szoros összefonódását a hazai élelmiszer-nagyiparral.

A győri születésű, német (bajor) származású Gschwindt Mihály alapította az első jelentős szeszgyárat Magyarországon. A mágnás 1846-ban telepedett le Pesten, először dohánytermesztéssel és -kereskedelemmel kezdett foglalkozni. A jól menű üzletet az 1854-es állami dohánymonopólium törte meg, ekkor a tulajdonos egy másik alapszükséglet, a szesz irányába fordult. Első gyára a mai Corvin Mozi helyén létesült, és Gschwindt úr hamar az ország második-harmadik alkoholkereskedőjévé nőtte ki magát; legnépszerűbb terméke az Unicum nagy vetélytársa (és az azzal azonos módon titkos összetevőkből készült)  Aqua Vitae ("élet vize") nevű párlat.
Az első gyár életét azonban ellehetetlenítette a Fővárosi Közmunkák Tanácsának rendelete, amely a Nagykörút környékét mentesíteni kívánta a nagyipari létesítményektől (ennek eredménye volt egyébként a mai Szabadság téren állott egykori laktanya átköltözése is a IX. kerületbe Nádasdy-laktanya néven), így az alapítő fia, Gschwindt György (akinek remekbe szabott palotáját ma is a Puskin és Bródy utcák sarkán lehet megcsodálni) áttelepítette a vállalatot a Józsefvárosból ide a Ferencvárosba.

A harmadik generációt képviselő Gschwindt Ernő – a kor nagytőkéseire jellemző módon – társadalmi szerepvállalásáról is ismert: Springer Ferencnek, az FTC alapítójának halála után 1921–32 között ő lett a Club második elnöke, és e minőségében jelentős összegeket áldozott a leghíresebb hazai futballcsapatra annak hőskorában. A személyes elkötelezettség eredményezte végül lemondását is: a ferencvárosi focisták 1932-ben nagy dél-amerikai turnén vettek részt, ami azonban érdeklődés hiányában (rácáfolva a magyar labdarúgás akkori világhírére) teljes anyagi katasztrófát eredményezett; a pénz nélkül maradt csapatot Gschwindt saját költségén hozatta haza, de a további súlyos kiadásokat megelőzendő leköszönt tisztéről.

Az utódok aztán már nem folytatták az üzletet, így a Gschwindt-gyár a nagy rivális Zwack cégbe olvadt, ami bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy a mai generációk előtt kevéssé ismert a márkanév. Érdekesség, hogy a tipikus XX. századi magyar családsorsot bemutató Napfény íze c. Szabó István-film a fiktív elemeket valós családi történésekkel és eseményekkel elegyítette: az első generáció története jelentős részben a Zwack-család életén alapul, de több esemény a Gschwindt-família múltjából köszön vissza.

 A terjedelmes, masszív külsejű, ám mára meglehetősen leromlott állagú gyárépület méretei sejtetni engedik az egykori nagyvállalkozás arányait. Érdekes praktikum, hogy az üzemépület felső részén eredetileg is munkáslakások voltak, és ma is elsősorban lakóházként funkcionál. Mint oly sok más hasonló építmény esetében, itt is több befektető gondolkodott már az egyébként ipari műemlék valamiféle korszerű hasznosításon (jellemző módon szállodán), ám ezekből az elképzelésekből (sajnos? szerencsére?) mindmáig nem lett semmi. A ház falán Bóka László irodalomtörténész emléktáblája függ.